Shaolin Bot (kuen)

A bot a legismertebb és legáltalánosabban használt kézifegyver. Anyaga bármilyen fa lehet a bambusztól a nehéz keményfákig, az egészen rugalmastól a kemény, merev rúdig, sőt arra is volt példa, hogy vasból kovácsolták ki maguknak. Egy ilyen fegyverrel könnyűszerrel leüthették a csatában nemcsak a lovast, de még a lovat is. Nagyon sok híres mester, sőt némelyik császár is fő fegyverként használta a botot. Technikai változékonyságát leginkább a hossz- és fogásmód adja. Méretét többnyire használója testméretéhez szabták. A hétköznapi életben könnyű hozzáférhetősége és variációs nagysága máig a legnépszerűbb fegyverré teszi. A legenda szerint a Shaolin kolostorból menekült Chi Shin mestertől került a Wing Tsun rendszerbe a bottechnika A bot kezelése 7 alaptechnikára épül, amelyeket a Shaolin bottechnika leegyszerűsítésével dolgoztak ki. A bot használatában ugyanazokat a koncepciókat követik, mint a pusztakezes harcban.A hosszúbot minden hosszú fegyver (pl.: lándzsa, háromágú szigony, stb) alapja. Aki tudja használni a hosszúbotot, annak nem okozhat gondot a többi hosszú fegyver használata sem!

Szablya (tao)

A szablya (tao) és a kard (chien) a mandzsu hadsereg fontos fegyverévé vált. A szablyák mindkét változata, a rövid és a hosszú markolatú is ismert volt, jóllehet a formájában a Ming-kori típusokat őrző hosszú markolatú szablyák alkalmazása a lándzsához hasonlóan jelentős mértékben visszaszorult. A rövid szablyáknak három fő típusát különböztetik meg. A legközönségesebbet, a széles, hajlott pengéjű változatot a gyalogosok használták harc közben, markolatát két kézzel kellett fogni. Második fajtájával a palotaőröket látták el. Vékony acélpengéjük csak a legvégén volt hajlott, és gyakran vércsatornával készült. Tokban, derekukra erősítve viselték. A harmadik csoportba a császári, drága mívű szablyák tartoznak, amelyek formájukban semmiben sem különböznek az előzőtől, csak kivitelezésükben figyelhető meg eltérés.

A lándzsa (quiang)

A hosszú fegyverek közül a lándzsa egy könnyen használható és hatékony fegyver. A hossza miatt alkalmas volt lovon ülve és lovas ellen is egyaránt. A lándzsa félelmetesen erős és szakértő kezekben igazán páratlan fegyver. Szúrása olyan, mint a kiröppenő nyílvessző, egyenes és villámgyors. Az első kéz – akár egy cső – megvezeti a nyelet, a hátsó – mint egy erős zár – biztosan markolja a végét. A megfelelő kezekben lévő lándzsa ellen sem kardnak, sem szablyának nincs esélye.

Mind az ősi, mind a mai szokások szerint a Kung-fu szint legegyszerűbb lemérése a lándzsaforgatáson keresztül történik. Miért? Mert csak magas felkészültségű gyakorló tudja ezt a fegyvert meggyőzően használni. A lándzsa, mint mérőműszer nagyszerűen jelzi a gyakorló erejének nagyságát és minőségét, így egy hozzáértő szem számára mindent elmond. Nem egyszerű feladat megjeleníteni az erőt a lándzsa utolsó harmadában és eljuttatni azt a hegyébe.

A lándzsa nem csak szúr, hanem vág is, rugalmas nyele segítségével pedig ütni lehet. Villámgyors, nagy erejű védekező és támadó manővereket tud végrehajtani.

Egyenes kard (chien)

Az egyik legrégebben használt fegyverfajta. Gyakoribb elnevezései:

Chien: kétélű hosszú kard; Taj csi kard: rugalmasabb, hajlékonyabb pengével készült.

A többi stílus saját nevén említi anélkül, hogy lényeges különbség lenne az alaptípushoz képest. Számtalan fajta kard létezik, amit kisebb-nagyobb változtatásokkal láttak el a hatékonyság növelése vagy speciális technikák alkalmazása céljából, de használatban nem tettek lényegi változtatásokat. Így létezik féle formájú chien is. A kard markolatrészéhez gyakran erősítettek zsinórbojtot. Ez nem csak díszítő elemként szolgál, a kard forgatása közben zavarja az ellenfelet, s igen könnyen rá is csavarodik annak fegyverére, rövid időre blokkolva azt. Használat közben inkább csuklóból mozgatják a kardot íves, finom mozgásokkal. Csapásnál „csúsztatják” a pengét, minél nagyobb felülettel próbálnak vágni. Az egyik legelegánsabb fegyver, ezért a nők is előszeretettel használják.

Alabárd (da dao)

Neve szó szerint nagy szablyát jelent, időnként alabárdnak is nevezik. Mai formái főleg a Song-korban (960-1279) jelentek meg. Hamar népszerűvé vált, s még a hódító mandzsuk fegyvertárába is bekerült. Hossza és széles pengéje rendkívül erőteljes, nagy lendületű csapásokat tesz lehetővé. A különleges kialakítás, a tüskék, horgok alkalmazása speciális technikákat, kombinációkat eredményezett. Gyakran szúrni is lehetett vele, de alapvetően inkább a széles, nagy ívű csapások, a körkörös forgatások jellemzőek rá. A nyél végén gyakori az ellensúly, vagy a hegy alkalmazása, ami egyrészről kiegyensúlyozza a fegyvert használat közben, másrészt szintén támadni lehet vele. Léteztek akár 50-70 kg-os példányok is, ezek használata igen nagy jártasságot és testi erőt kívánt.