A harcművészeti iskola az a hely, ahol a külső és belső küzdelmeinket egy hagyomány segítségével vívhatjuk meg. A jelen(ben)létünk erősítése által, tapasztalhatjuk önvalónkat, lehetőséget adva a transzcendenssel való kapcsolódásra.
Ahol a fájdalmunk, a félelmünk, a feszültségünk és az erőnk kezelésének képességével a két-ségünket, egy-séggé formálhatjuk. A külső és belső erőnk megjelenítese, valamint annak megszelídítése a feladatunk, vagyis az erőnk és érzékenységünk egyensúlyának megteremtése. Ezt a megélt és a meg nem élt energiáink tüze egyaránt táplálja, így ennek kezelésével és felébresztésével egyaránt foglalkozunk.
Bár ismerünk külső és belső stílusú iskolákat, valójában csak megközelítésben különülhetnek el. Egységben, egész-ségben, mindkét oldalnak meg kell nyilvánulnia.
Harcművészetet nem gyakorolhatunk harc nélkül. Legfontosabb technikája mégsem az ütés és a rúgás, hanem a megoldatlansággal, kudarccal való szembenézésünk, valamint annak transzformációjának képessége.
A rendszert egy olyan értékrend tölti meg, ahol a figyelem, fegyelem, tisztelet és az alázat adja a keretet, melyek megnyilvánulása nem csak valaki, hanem valami irányában is szükségszerű. Ha a hagyomány élő, nem különülhet el a jelenünk megmérettetéseitől, abból indul ki.
Célja:
A rendfenntartás, egy érték-rend! Lényegét nem a formális és informális tudás adja, hanem ezek tartalma, mely minden esetben az alapállásunk helyreállítását célozza.
Egy olyan külső és belső rend, ahol fizikai és szellemi tevékenység egymást támasztva szűnteti meg elkülönülését, az érzés és a gondolat, a gondolat és a szó, valamint a szó és tett közötti távolság eltűntetésével.
A harc egy módon érheti el valódi célját, ha önmagát kioltva megszűnik, mivel harcolni azért tanulunk, hogy meg tudjuk azt állítani.
Ambruzs Szabolcs
Fotó: Muhari