A tibeti buddhizmusban Bardo -nak nevezik azt az állapotot, amikor a lélek elhagyta a testet, de még nem dőlt el, hogy miként reinkarnálódik újra. A köztes lét állapota, itt még bármi megtörténhet.
Nyilván ilyen emléket nem valószínű, hogy gyakran fedezünk fel, mégis úgy gondolom, hogy a hétköznapi életünkben többször megjelenhet egyfajta Bardo állapot. Amikor valami hasonló történhet úgy, hogy a testünk elhagyása lehet, hogy csak a mi valóságunkban, de megtörténik.
Ehhez nem szükséges a halál közeli állapot tapasztalása – mivel legtöbben így tapasztalják-, úgy gondolom, hogy e nélkül is tetten érhető.
Hasonló állapotot eredményez a harcművészetekben és a meditációban egyaránt fontos energiaközpont tapasztalása: a Dan Tien. Ami a köldök alatt néhány ujjnyira helyezkedik el. Az itt lévő energia még nem differenciálódott érzelemmé vagy gondolattá, itt még bármi megtörténhet -hasonlóan a Bardo-hoz.
Az itt lévő –innen eredő- energiánkkal való foglalkozás nehézsége az egyszerűség. A dan tien tapasztalása lecsupaszít, elengedi a gondolatot és az érzést, az ezekbe való kapaszkodásunk miatt válik rettentően nehézzé. Nem tudható, de tapasztalható állapotot eredményez.
Egy paradox állapot, mivel tapasztalása inkább a tétlenséggel, megállással és beengedéssel van összefüggésben. Ahogy egyik érzékszervünk szünetel, egy másik aktiválódik. Itt a tett, a nem cselekvés. A hétköznapokban energiánk nagy része érzelemben, gondolatban, beszédben és tettekben realizálódik. Ahhoz, hogy ezekre hatásunk legyen, szükségszerű ezek szüneteltetése, tisztítása, ami folyamatos munkát igényel tőlünk.
Ez megnyilvánulhat harcművészetben, ahol bármilyen nemű érzést és gondolatot megelőz a cselekedet, vagy egy meditatív tevékenységben, ahol tapasztalhatjuk a tiszta, tükörszerű tudatot, gondolataink – megkülönböztetés és minősítés- nélkül. Ahol csak tisztán felfogói és áteresztői vagyunk környezetünk impulzusainak mindennemű elkülönülés nélkül.
A tapasztalásához ki kell üresednünk, így adva lehetőséget a kapcsolódásra, ritkán használt energiáinkhoz.
A hétköznapi köztes létünk tapasztalása, amikor valamit elengedünk úgy, hogy nem látjuk annak pótlásának lehetőségét. Bármilyen történés az életünkben, ahol a változáshoz csak a bizonytalanság felvállalására és abban való elidőzésre van lehetőségünk, nem tudva annak kimenetelét. Mivel a megszokott spontán reakcióink nem segítik a szemléletváltásunkat, így bátorságra van szükségünk.
Ezekben a helyzetekben a régi kapaszkodónk már eltűnt, az új még nem rajzolódott ki. Szinte egy légüres térbe kerülünk, ahol gyakran szembesülhetünk elfojtott érzéseink –félelmeink, vágyaink- nehézségeivel, valamint a biztonságra való törekvésünkkel. Az erőből történő kikényszerítés nem mindig hatékony, de az erőfeszítésünk elengedhetetlen az elrugaszkodásunkhoz.
Amikor az íjat megfeszítjük és a megfelelő irányban célra tartjuk, nincs más dolgunk, csak elengednünk azt.
Erőfeszítésünk, iránytartásunk és elengedésünk helyességét mindaddig nem tudjuk, amíg a nyíl meg nem érkezik.